Hey, sweeties!
Három év várakozás után íme.
A félreértések elkerülése végett én várakoztam. Várakoztam a méltó folytatásra.
A Sherlock volt életem egyik legszebb időszaka. Nem volt könnyű befejezni, de már akkor tudtam hogy nem lehet itt vége. Tudtam, hogy még folytatnom kell.
Eljött az idő, fogadjátok sok szeretettel!
Remélem tetszeni fog; enjoy!
XxX Elly
***
Hetek óta kísért, és a legszörnyűbb az egészben, hogy egyre jobban tetszik.
Óráknak tűnik, míg kijutok a fehérségből. Mindent elborít a fény. Zavar. Nem akarom, hogy körülöttem legyen.
Aztán hirtelen eltűnnek a fények. Mindent elborít a város zaja. Az éjszakai világítás már meg sem kottyan a retinámnak, ellenben a sötétséggel, ami előttem növekedik, nem tud mit kezdeni. Alaktalanul dereng előttem, de csak én látom. Körülöttem tömérdek ember halad el, de senki nem törődik a sötétséggel. Akad, aki áthalad rajt, van aki véletlenül, de kikerüli. Csak én állok sóbálványként, az egyre növekvő sötétség nem ereszt. Ólomlábakon járnak a másodpercek, mintha az idő csak akkor telne, ha egyenesen ránéznék. Tudja, hogy látom. Ő is engem néz. Lassan pislogok. Minden apró rezdülésemet magába szívja. A félelem lassan kúszik a bőröm alá. Mintha tintát fecskendeznének a vérembe. Lassan,a vérlemezkékkel indul útjára, komótosan halad végig a szerveimen, aztán megállapodik a szívemnél. Egyetlen apró hajszáleret sem hagy ki. Elfog a rettegés, hogy a sötétség bekebelez. Egyre közelebb kúszik hozzám, égető tekintetével perzseli a ruhát rajtam. Próbálok segítségért kiáltani, de a torkomon apró nyöszörgéseken kívül semmi nem jön ki.
A sötétség csak jön, és jön, én pedig tehetetlenül állok az utca közepén, és már csak várom a halál megváltó semmiségét.
Újra változik a kép. Egy hipermodern nappali közepén állok, és az üvegablakokon keresztül csodálom az alattam terülő város képét. Pontosan szemben egy hatalmas plakáton Chanel parfümöt reklámoznak. Elmélázom az üveg részletes csiszolásán a hatalmas bilden. Átfut az agyamon, hogy a valóságban vajon hogy nézhet ki a modell, mert az biztos, hogy nem lehet ennyire tökéletes. Mélázásomat a bejárati ajtó csipogása zavarja meg, jelezve, hogy valakinek kulcsa van a lakáshoz. Természetesnek tűnik, hogy valaki jön. Mintha vártam volna. Tudtam, hogy jönni fog, de ahelyett, hogy boldogan üdvözlöm, újra lefog a páni félelem. Ijedten fordulok az érkező felé, és mielőtt még látnám az arcát, a karjaiba zár. Szorosan von magához, annak ellenére veszek el az ölelésben, hogy majdnem egy magasak vagyunk, talán csak pár centivel lehet magasabb nálam, még úgy is, hogy mezítláb állok a hideg padlón. Nem szól semmit, csak nyugodtan szuszog a nyakamba. Kezeim az oldalamnál lógnak, csak hagyom, hogy öleljen, de nem viszonozom a gesztust. Nem tudom, ki ő. Nem bízom benne. Kesernyés parfümöt használ, de ott bujkál a pézsma illat is. Eszembe jut, hogy valahol olvastam, hogy a pézsma magától az ördögtől származik. Persze, valahol mélyen az agyam józan fele; amelyik ébren van, pontosan tudja, hogy ennek az illatnak semmi köze a gonoszhoz, mégis álmomban teljesen nyilvánvaló, hogy nem helyes, ami velem történik. A férfi nem enged, összeszorított szemekkel várom, hogy vége legyen az ölelésnek. A nyakamnál érzem a pólója puha pamutját, az arccsontomon a selymes hajszálakat, amiket az én lélegzetem irányít. Óvatosan sandítok az idegenre, akiből csak éj fekete hajat és teljesen hétköznapi viseletet látok. Szürke póló van rajta sötét farmerrel, lábait barna zokniba bújtatta. Lassan megnyugszom, és visszaölelek. Hallom a józan eszem tiltakozását, de úgy érzem, ha most nem ölelek vissza, belehalok. Hosszan és hangosan fújom ki a levegőt, amitől a férfi jobban szorít magához. Az én kezeim is szorosabban fognak a derekára, a fejem egy kicsit a nyakába fúrom, homlokom a selymes, vékony bőrnek döntöm az ütőere felett. Egyáltalán nem találom furcsának, hogy egy cseppet sem érzem a szívverését. A bőre meleg, és ez nekem épp elég bizonyíték arra, hogy él. Óvatosan sandítok újra az ajtó felé, a tekintetemet valami megmagyarázhatatlan erő vonzza magához.
A következő pillanatban újra változik a hátterünk. A szobát egy steril helyiség váltja fel, ahol rajtunk kívül semmi nincs. Tükörfalakkal találom szembe magam, de abban nem segítenek, hogy lássam az engem ölelő férfi arcát. Ahelyett, hogy tőle rémülnék halálra, a tükrök ijesztenek meg, így még inkább az ölelésébe fúrom magam. Védelmezően szorít magához, így megkönnyebbülten sóhajtok, és végre bele merek nézni a szemben lévő tükörbe. Minden vér kifut a testemből, mikor meglátom, kit is ölelek. A tükörben alaktalanul dereng körülöttem a sötétség, ami elől az utcán próbáltam menekülni. Ha lenézek látom a férfi vonalait, a tükörképe viszont a bolyongó sötétség, ami nem ereszt. Mintha a tükrökön keresztül próbálna velem kommunikálni. Mintha azt várná tőlem, hogy megszabadítom valamitől. Tekintetemet egyenesen oda vezeti, ahol a tükörben a férfi mellkasának kellene lennie. A szíve körül a sötét felhőben halványzöld vibrálás van születőben, amiről képtelen vagyok levenni a szemem. Csak függök az ölelésben, és várom, mi lesz a zöld felhőből. A körülötte derengő feketeséggel ellentétben a fény alakot kezd ölteni. Először csak tollakat látok a semmiben lebegni, aztán láthatatlan erők lecsippentették a tollak csévéit, a szárakat fekete selyemszalaggal kötötték össze szorosan. A tollcsokorból ébenfa szár nőtt, melynek a végét nem láthattam; eltűnt a sötét ködben. Valami fémes hideg szúr a mellkasomba. A férfi ölelése egyre csak szorosabb, és szorosabb lesz. A tollak lassan előrenyomulnak. A sötétség eltűnik a tükörben, helyette az engem szorító férfit látom, hátulról, de tudom, hogy gonosz mosoly ül az arcán. A nyíl hegye először csak egy apró sebet ejt a szívem feletti érzékeny bőrfelületen. A sebből egy csepp vér sem serken, a fémdarabot lángokkal hevítették, akárcsak a fej nélküli lovas kardját. Megint erősödik a szorítás. Próbálom elengedni a férfit, minden idegszálam arra koncentrál, hogy bújjak ki a karjai közül, de az én kezeim is szorosan fognak a derekára, mintha valami külső erő kényszerítene rá, hogy tegyem ezt. A hegyes nyíl lassan utat tör magának a testembe. Először csak óvatosan nyitja magának az utat, a bőrszöveteken át gyorsan halad. Érzem, ahogy átégeti magát minden rétegen. Amikor a szegycsonthoz ért, megállt. Mint amikor valaki a zebránál áll, ahol nincs lámpa. Körülnéz, aztán lelép az útra, mert a másik oldalon van dolga. A nyílnak történetesen az, hogy a szívembe fúródjon. Mintha a csontjaimban is érzékelő idegek futnának. Érzem, ahogy a hegye valamit karcol a szegycsont corpus sterniében. Nem láttam, de tudtam, hogy valamiféle írásjelek. Egy név. Az ő neve. A férfié, aki engem ölel.
Addig folytatta a vésést, míg a csont pattant egyet, így már semmi sem zárta el az utat a szívem elől, ami még akkor is nyugodtan dobogott, mikor minden egyes dobbanással karcolta a nyíl hegye a szívizmaimat.
Sosem tudom meg, milyen érzés, mikor ténylegesen megmártja magát a nyíl a szívemben. Ebben a pillanatban felriadok, hideg verejtékben úszik az egész testem, a mellkasomat szorító fájdalom uralja. A kezeim görcsösen kapaszkodnak egy láthatatlan pólóba.
A következő pillanatban újra változik a hátterünk. A szobát egy steril helyiség váltja fel, ahol rajtunk kívül semmi nincs. Tükörfalakkal találom szembe magam, de abban nem segítenek, hogy lássam az engem ölelő férfi arcát. Ahelyett, hogy tőle rémülnék halálra, a tükrök ijesztenek meg, így még inkább az ölelésébe fúrom magam. Védelmezően szorít magához, így megkönnyebbülten sóhajtok, és végre bele merek nézni a szemben lévő tükörbe. Minden vér kifut a testemből, mikor meglátom, kit is ölelek. A tükörben alaktalanul dereng körülöttem a sötétség, ami elől az utcán próbáltam menekülni. Ha lenézek látom a férfi vonalait, a tükörképe viszont a bolyongó sötétség, ami nem ereszt. Mintha a tükrökön keresztül próbálna velem kommunikálni. Mintha azt várná tőlem, hogy megszabadítom valamitől. Tekintetemet egyenesen oda vezeti, ahol a tükörben a férfi mellkasának kellene lennie. A szíve körül a sötét felhőben halványzöld vibrálás van születőben, amiről képtelen vagyok levenni a szemem. Csak függök az ölelésben, és várom, mi lesz a zöld felhőből. A körülötte derengő feketeséggel ellentétben a fény alakot kezd ölteni. Először csak tollakat látok a semmiben lebegni, aztán láthatatlan erők lecsippentették a tollak csévéit, a szárakat fekete selyemszalaggal kötötték össze szorosan. A tollcsokorból ébenfa szár nőtt, melynek a végét nem láthattam; eltűnt a sötét ködben. Valami fémes hideg szúr a mellkasomba. A férfi ölelése egyre csak szorosabb, és szorosabb lesz. A tollak lassan előrenyomulnak. A sötétség eltűnik a tükörben, helyette az engem szorító férfit látom, hátulról, de tudom, hogy gonosz mosoly ül az arcán. A nyíl hegye először csak egy apró sebet ejt a szívem feletti érzékeny bőrfelületen. A sebből egy csepp vér sem serken, a fémdarabot lángokkal hevítették, akárcsak a fej nélküli lovas kardját. Megint erősödik a szorítás. Próbálom elengedni a férfit, minden idegszálam arra koncentrál, hogy bújjak ki a karjai közül, de az én kezeim is szorosan fognak a derekára, mintha valami külső erő kényszerítene rá, hogy tegyem ezt. A hegyes nyíl lassan utat tör magának a testembe. Először csak óvatosan nyitja magának az utat, a bőrszöveteken át gyorsan halad. Érzem, ahogy átégeti magát minden rétegen. Amikor a szegycsonthoz ért, megállt. Mint amikor valaki a zebránál áll, ahol nincs lámpa. Körülnéz, aztán lelép az útra, mert a másik oldalon van dolga. A nyílnak történetesen az, hogy a szívembe fúródjon. Mintha a csontjaimban is érzékelő idegek futnának. Érzem, ahogy a hegye valamit karcol a szegycsont corpus sterniében. Nem láttam, de tudtam, hogy valamiféle írásjelek. Egy név. Az ő neve. A férfié, aki engem ölel.
Addig folytatta a vésést, míg a csont pattant egyet, így már semmi sem zárta el az utat a szívem elől, ami még akkor is nyugodtan dobogott, mikor minden egyes dobbanással karcolta a nyíl hegye a szívizmaimat.
Sosem tudom meg, milyen érzés, mikor ténylegesen megmártja magát a nyíl a szívemben. Ebben a pillanatban felriadok, hideg verejtékben úszik az egész testem, a mellkasomat szorító fájdalom uralja. A kezeim görcsösen kapaszkodnak egy láthatatlan pólóba.
